Tegyey Imre (1930-2021)
2021. március 30. - 10:45
A 20. századi magyar ókortudomány egyik jelentős képviselője volt a tudományos életben és az egyetemi oktatásban is kiemelkedő Tegyey Imre. Nevét nemcsak a szűkebb szakma képviselői ismerik, a köznyelvben csak Györkösy-Kapitánffy-Tegyey-nek emlegetett szótár, valamint számos egyetemen folytatott oktatói tevékenysége miatt a magyar bölcsészettudományi szakma szélesebb köreiben is ismert.
Tegyey Imre 1930. december 22-én született Budapesten. A latin nyelvet már a kalocsai jezsuitáknál megkezdett gimnáziumi éveiben magas szinten elsajátította, ezt fejlesztette tovább a budapesti Piarista Gimnáziumban, majd a Madách Imre Gimnáziumban, ahol érettségi vizsgát is tett. A Rákosi-rendszer legsötétebb időszakában, 1951–55 között járt az Eötvös Loránd Tudományegyetemre görög-latin-magyar-történelem szakra. A korszak legkiválóbb tanárai voltak a mesterei: Moravcsik Gyula, Borzsák István, Marót Károly, Szabó Árpád és Harmatta János. A végzést követően az egyetemen akarták tartani, de nem volt betölthető állás, így előbb az esztergomi gimnáziumban, majd 1961-től a budapesti Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumban tanított. Időközben az 1956-os forradalom és szabadságharc miatt az Eötvös Loránd Tudományegyetemről elbocsátott mestere, Borzsák István, Debrecenbe került az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetemre. Borzsák 1964-ben maga mellé vette Tegyey Imrét a Klasszika-filológiai Tanszékre, 1995-ös nyugdíjazásáig ez volt a főállású munkahelye. Debrecenbe kerülve, 1964-ben védte meg egyetemi doktori értekezését „A kisebb lineáris B földkataszter” címmel, 1987-ben egyetemi docensnek nevezték ki. Kiváló előadókészsége és fáradhatatlan munkabírása miatt több egyetemen is tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (1962–1964), a szegedi József Attila Tudományegyetemen (1987–2002), a Miskolci Egyetemen (1992–1996), illetve a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen (1997–2002). A latin és görög szakosok mellett több helyen adott elő irodalomtörténetet magyar szakos, valamint ókortörténetet történelem szakos hallgatóknak. Fő kutatási területe a mükénéi kor volt, de görög irodalmi, történelmi, továbbá görög, latin és indoeurópai nyelvészeti témákban is jelentek meg tanulmányai. Legismertebb munkája, a Szabó Miklós és Györkösy Alajos által megkezdett Ógörög-magyar nagyszótár volt, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Kapitánffy Istvánnal fejeztek be közösen az 1980-as években. A közel 53000 szócikket tartalmazó szótár a magyar ókortudomány legnagyobb 20. századi vívmányai közé tartozik, méltó párja a hasonló nagy idegen nyelvű ógörög szótáraknak. Szótárszerkesztő tevékenysége elismeréseként 1993-ban megkapta a Magyar Ókortudományi Társaság Marót Károly-díját, 2006-ban pedig Ábel Jenő-emlékéremmel tüntették ki.
Nagyon jó hangulatú óráin gyakran emlegette a magyar ókortudósok történeteit és anekdotáit, akárcsak saját életének eseményeit, amelyek mind a szakmája iránti elhivatottságát és a tanítás-nevelés szeretetét mutatták. Egy 2007-es interjújában így emlékezett vissza a pályáját alapvetően meghatározó kalocsai gimnáziumi évekre.
„Ezenkívül – minthogy a jezsuiták a kompetitív oktatás hívei voltak – a latin órákon két táborra osztották az osztályt, az egyik volt a castra Romanorum, a másik a castra Poenorum. A két legjobb latinos volt az imperator, aztán jöttek a legatusok, centuriók és a többiek. Nemcsak a két tábor állt harcban egymással, hanem a táboron belül is harc folyt: az alacsonyabb rangú kihívhatta a fölötte állót. Latin vezényszavak hangzottak el: ha valaki nem felelt azonnal: „Urge, urge!” volt a felszólítás, ha hibázott, ráförmedtek: „Errasti, corrige!” Nem lehetett lazsálni. Itt kerültem életem egy fontos döntése elé: választhattam Scipio vagy Hannibal akarok-e lenni. Persze, hogy a gonosz, de zseniális pun vezért választottam. Nemsokára el sem tudtam képzelni más hivatást, mint a latin tanárét.”
Magister carissime, sit tibi terra levis!
a debreceni tanítványok nevében
Forisek Péter
